Elment a sofőrünk. Pontosabban: elment A SOFŐRünk, elment AZ Imre.

Több sofőrrel is volt alkalmam/alkalmunk a különböző túrákon részt vennünk, de olyan képességű buszvezetővel, mint ő, nem találkoztunk. Úgy vezette a több tonnás, utánfutóval együtt majd’ 20 méteres szerelvényt, hogy szinte észre sem vettük, hogy utazunk. Annyira nyugodtan, hirtelen mozdulatok nélkül vezetett, hogy Laci angyali nyugalommal tudott szundikálni az idegenvezetői ülésben, sokszor Lizocskával az ölében. Olyan helyekre tudta bekormányozni utánfutóstul akármelyik buszt, amit mi laikusként, ámbár gyakorló személygépkocsi-vezetőként el sem tudtunk képzelni. Torockón – már az esti sötétségben! – olyan udvarba tolatott be az Ikarusszal, hogy a visszapillantó tükröktől 10-10 centire volt az eresz meg a kerítés, amit mi reggel csodálva tekintettünk meg; illetve, de minden „turista” is láthatta, hogyan farolt be a Szent-Györgyi iskola udvarába, hogy ráakasszuk a busz vonóhorgára az „ufót”.

Jómagam 2002-ben találkoztam vele először a Duna-Altmühl-Tauber túrán, melyen még zöldfülű bringatúrásként vettem részt. Sokáig nem tudtam a vezetéknevét sem, csak annyit, hogy Imre, a sofőr. Már az első napokban, sőt órákban felfigyeltem humorára és félreismerhetetlen „kacagására”, melyről később tudtam meg tőle, hogy avval még Hofit is meg tudta zavarni.

Több ezer kilométeren utaztunk vele Európa különböző országaiba mindenféle baleset nélkül. Kisebb malőrök persze akadtak, mint amikor egy lecsukódó sorompó kissé megnyomta az utánfutó egyik sínjét, vagy amikor kissé meghúzta a busz oldalával a kemping útjának szélén álló méteres lámpákat.

Sofőrként nemcsak a vezetésben jeleskedett, hanem a „személyzet” egyéb munkáiból is kivette a részét: az utánfutó nélküli időkben vezényelte, irányította az elfordított kormányú kerékpároknak a busz hátuljába történő fel- és lepakolását, a táborba érkezéskor segített a konyhasátor összerakásában, a főzés előkészítésében, az áramellátás intézésében, a vízhordásban (az egyik Mura-túrán például kismotorral).

Nem sok sofőr szerette, sőt engedte meg, hogy a „turisták”, a „droidok” a szeretett busz üléseinek támláján szárítsák a vizes törülközőjüket, és felhordjanak a busz szőnyegére mindenféle szemetet, sarat, fűszálat, szöszt. Nem minden sofőr szeretett a busz sofőrhálójában, a busz végében, vagy akár a csomagtartóban aludni.

Persze, mint mindenkinek, Neki is voltak hibái, Ő sem volt tökéletes. Be-beszólogatott a „turistáknak”, nem törődve avval, hogy a kerekezésben megfáradt túratársak nem feltétlenül voltak vevők az effajta humorra. Emiatt aztán előfordultak súrlódások is.

De most, hogy távozott, ennek már nincsen jelentősége. Hiszen nem fogjuk többé hallani, hogy „Kilenckor zár a busz!”, „Na, mi van, szotyi, szorít a tanga?”, „Abendessen, abendessen!”, „Csúnya jeti!”, vagy „a kiskacsák kifürdötték a melegvizet”, illetve az egyik túratárs még egy „uccsót” csúszik a csúszdán.

Nélküled az Mc Hawer és Tekknő, valamint a Zámbó Jimmy-slágerek sem úgy szólnak, mint amikor Te üvöltetted azokat a buszban.

Kedves Imre!

Köszönjük az elmúlt évek együtt töltött napjait, heteit, köszönjük, hogy velünk voltál! Nyugodjál békében!

NÁ

 Link a videó megnyitásához:

https://youtu.be/XRJ7iY-xxqw

A temetés időpontja: 2020. április 24., 12 óra 15 perc.

Kispesti temető

Tóth Miklós és Szappanos László